Horror történet hat lábra

Ez lehetne a címe a szegedi bogárkiállításnak, melyet előszeretettel kínálgatnak szervezői, óvodásoknak és iskolásoknak.
Mi az oviban elképzeltük, hogy terráriumok százai fogadnak majd minket, bennük különleges bogarak és rovarok tucatjaival. Fel is szerelkeztünk nagyítókkal, napokkal előtte már meséltünk „Bogármeséket”, daloltuk a katica összest, egyszóval elsimítottuk a terepet azok előtt is, akik amúgy nem rajonganak a hat- vagy nyolclábúakért.



Fejenként hatszáz forintot söpörtünk be, azt gondolván, ez a hülyének is megéri. Hiszen ezért a potom pénzért külön busz visz-hoz minket, sokat megtudhatunk soklábú barátainkról, és még a Játék Dzsungelben is kiőrjönghetjük ebéd előtt magunkat, ha már ma úgysem jutunk ki a levegőre.
Ezzel szemben mi várt minket?
Busz késett, bár igaz, csak tíz percet kellett a csöpögő esőben a két csoportnyi, azaz - Sajátos Nevelési Igényű gyerekekkel együttvéve (mert ők fejenként háromnak számítanak)- hatvan darab öt-hat évessel várni.
A kiállításon gondosan berendezett terráriumok helyett, halomban álltak a gombostűre tűzött áldozatok.
A hölgy, aki elkalauzolt minket a rovarok világában, miután rögtön az elején tudatta velünk, hogy ő igazából meseíró és csak átmenetileg van itt, amíg nem talál valami jobbat, leültetett bennünket gyerekestül, mindenestül. Majd a tudtunkra adta, hogy csak akkor kérdezzünk, ha ő befejezte a mondókáját, mert nem szereti, ha félbeszakítják, és neki egész nap beszélni kell, ráadásul nagyon fáj a feje, még reggelizni sem volt ideje, úgyhogy már az ájulás határán áll. Tehát legyünk megértők.
Aztán hosszasan beszélt a fej- tor- potrohról, méterekről mutogatott a vitrinek tartalmára, úgy, hogy abban sem lehettünk biztosak, a kicsi zöldre vagy a mellette fekvő nagy pirosra mutat. Percekig magyarázta a bogarak szokásait, majd nagy sokára végre lehetőséget adott a kérdésekre.
Az öt-hat évesek kereszttüze után, zavarában szerteengedett bennünket, hogy végre megcsodálhassuk, amin kollegáival oly sokat dolgoztak.
Mi meg a poros, megráncosodott, bogár formájúra hajtogatott lufik alatt csalódottan vonszoltuk végig magunkat a tetemek között.
Végezetül meghallgathattuk, ahogy meseírónk belegabalyodott a nálunk már a kiscsoportosok által is jól ismert „Ess, eső essél” című dalba, miközben bepermetezte a kiállítás egyetlen élő lakóját - az óriáscsótányt-, hogy elődugja a fejét a műsziklák mögül. A próbálkozás persze reménytelen volt, bár valószínűleg nem a megcsorbult dal, sokkal inkább a csótányokban kialakult látogatóundor miatt. Mert a kiskorú látogatók jönnek ám garmadával, megesznek mindent, amit csak kapnak! Ha meg valamelyikükben mégis űr maradt, vagy kétség támadt volna, az hamar elfelejtődött a Játék Dzsungel ugrálójában.
Jól ki van ez találva, kéremszépen!